Syria

Vegyi fegyverek veszélye és állítólagos bevetése

A térségben Szíria rendelkezik a legnagyobb vegyi fegyver készlettel és a környező államok illetve a nyugati országok egyaránt tartottak attól, hogy a kormány a felkelés leverése érdekében be is veti ezeket, illetve, hogy ezek a fegyverek terroristák kezébe kerülhetnek. Sajtóhírek szerint több ország (így pl. Izrael) is titkosszolgálati és titkos katonai akciókat indított Szíria területén, hogy a vegyi fegyverraktárak helyét meghatározza és azokat ellenőrzése alá vonja. A NATO és Izrael is kilátásba helyezte azonnali katonai beavatkozását, arra az esetre, ha a konfliktus során a kormány a vegyi fegyvereket beveti, más félnek átadja, vagy ezekre készül.

2013 januárjában olyan sajtóértesülések láttak napvilágot a francia Le Monde napilapban, hogy 2012 decemberében, az Aszad-rezsim Homsz városánál végül vegyi fegyvereket vetett be a felkelők ellen, ezek azonban - mint a Le Monde fogalmazott - nem voltak halálosak. A szíriai kormány mindazonáltal ismételten tagadta a vegyi fegyverek bevetésének eshetőségét.

Március 19-én meg nem erősített értesülések szerint egy Aleppó melletti településen vegyi fegyvertámadás történt, mely több ember halálát okozta. A kormány a lázadókat vádolta meg a támadással, míg a lázadók szerint a kormány áll a történtek mögött. Az ENSZ az eset kivizsgálására egy szakértői csoportot tervez az országba küldeni.

A 2013-as gútai vegyitámadás térképen

Április 23-án az izraeli katonai hírszerzés (Aman) egy közleményt adott ki, melyben kijelentették, hogy tudomásuk szerint a szíriai hadsereg a konfliktus folyamán több ízben is vetett be vegyi fegyvereket a lázadók ellen. A szíriai kormány azonban a közleményre reagálva ismételten tagadta a vegyi fegyverek használatát. Április 25-én Chuck Hagel amerikai védelmi miniszter is kijelentette, hogy az amerikai hírszerző ügynökségek elemzése szerint Szíriában több alkalommal vetettek beszaringázt. Bejelentette azt is, hogy tanulva a korábbiakból (az iraki háború 2003-as megindítását hasonló hírszerzési forrásokra alapozták, ám utóbb kiderült, hogy azok tévesek voltak) a hírszerzők még további bizonyítékokat gyűjtenek. Ugyanaznap a brit külügyminisztérium bejelentette, hogy Szíriából kicsempészett földmintákban szaringáz nyomait mutatták ki. Május 6-án azonban az ENSZ szóvivője, Carla Del Ponte kijelentette, hogy a szervezet bizonyítékokkal rendelkezik arról, hogy a felkelők szaringázt vetettek be a kormányerőkkel vívott harcok során, ugyanakkor nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy a kormányerők is használták a vegyi fegyvert.

2013. augusztus 21-én meg nem erősített információk szerint a szíriai hadsereg szaringáz támadást hajtott végre a Damaszkusz kormányzóság területén fekvő Gútában. A támadásnak a SOHR szerint legkevesebb, ellenzéki források szerint legtöbb 1729 halálos áldozata volt.A támadás helyszínére ENSZ vizsgálóbizottság érkezett, azonban már a vizsgálatok befejezése előtt az Egyesült Államok légitámadással fenyegette meg Szíriát, ehhez Franciaország is támogatását fejezte ki. Kezdetben David Cameron brit miniszterelnök is támogatásáról biztosította az Egyesült Államokat egy esetleges katonai intervenció során, a miniszterelnök kezdeményezését azonban az Egyesült Királyság parlamentje leszavazta.A későbbiekben a NATO 28 tagállamából legkevesebb 12 kizárta részvételét egy esetleges Szíria elleni hadműveletben.

Boszniai háború

A boszniai háború 1992–1995 között a Bosznia-Hercegovinában élő bosnyákok, szerbek és horvátok között Jugoszlávia és Horvátország beavatkozásával folytatott polgárháború.
A balkáni háború legszörnyűbb szakasza, mintegy 97 000 ember életét kioltó konfliktus. Az áldozatok kevesebb mint felét kitevő civilek 83%-a muszlim, 10%-a szerb és 5%-a pedig horvát nemzetiségű volt. Pusztán vallási és etnikai hovatartozásuk miatt gyilkoltak meg több ezer embert. A háborúban résztvevő mindegyik náció hallatlan kegyetlenkedéseket követett el a másik kettő polgári lakossága ellen.

A háború kezdete 

Az 1991 óta zajló horvátországi háborúval párhuzamosan robbant ki a konfliktus.
A boszniai szerbek nem akartak elszakadni a Szlovénia, Horvátország és Macedónia kiválása után megmaradt Jugoszláviától, miközben a boszniai horvátok és a bosnyákok nem kértek a túlnyomóan szerb többségű állammaradékból. 1992 januárjában ezért a szerbek kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot, amely Jugoszlávia részének nyilvánította magát. 1992. február 29-én és március 1-jén egy referendumot tartottak Bosznia-Hercegovina függetlenségéről az egész köztársaságban. A választók 67%-a vett részt a szavazáson – főleg boszniai horvátok és bosnyákok, mert a szerbek bojkottálták –, és 98%-uk a függetlenségre szavazott. A helyzet pattanásig feszült volt.
Április 1-jén Bijeljina községben megtörtént az első összeütközés: rálőttek a nem szerb lakosságra. Két nappal később a Szerb Nemzeti Erő ellenőrzése alá került Banja Luka. Ezen a napon Mostar mellett felrobbantottak egy kamiont. Alija Izetbegović, Bosznia-Hercegovina elnöke megszervezte a terrorista ellenes csoportot, hogy ismét stabilizálódjon az ország, azonban ez nem történt meg. Livnóban és Tuzlában elkezdték megszervezni a partizán-hagyományokra épülő „területi ellenállás”-t. Másnap Arkan kapitány szerb gárdája elfoglalta Bijeljinát. A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és a SDS e nap elaknásította Bosanski Brodot és a környéket. Április 15-én megalakult a Bosznia-Hercegovinai Hadsereg is.
Május 2-án megkezdődött a háború. Május 31-én Vrhpolje-ban brutális emberöldöklés zajlott, amely folytatódott június 3-án Seljanaban, augusztus 14-én Korići-falnál, augusztus 23-án Szarajevó Halači utcájában, szeptember 28-án Boljakovi Potokban.

Bosnyák-horvát konfliktusok

Bosnyák-horvát konfliktus
Délszláv háború
Dátum	1992 – 1994
Helyszín	Hercegovina, Lašva-völgy
Eredmény	Washingtoni egyezmény
Harcoló felek  Horvátország  Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság  Bosznia-Hercegovina  Bosnyák ill. „önkéntes” arab mudzsahedek

  

A bosnyák-horvát konfliktus a bosnyák hadsereg (Armije BiH) és a horvát gárda (HVO) között zajlott 1992 és 1994 között.
1993 januárjában a horvát erők bombázták a Lašva-völgyi Gornji Vakufot. Január 11-én kezdődtek a harcok, a horvátok követelték a város átengedését, hogy összeköthessék nyugat-boszniai és közép-boszniai területeiket. Ellenkező esetben a város lerombolásával fenyegetőztek. A bosnyákok nem hajlottak a megállapodásra, ezért a horvátok mészárlást indítottak a civil lakosság ellen Bistrica, Uzričje, Duša, Ždrimci és Hrasnica falvakban. A két hónapos vérengzések alatt a nehéztüzérség folyamatosan lőtte a várost. A támadásokban több száz bosnyák civil halt meg, az etnikai tisztogatás alatt 2000 bosnyák halt meg vagy tűnt el. 1993 első felében Hercegovinában is harcok dúltak, de 1993 júniusában a bosnyák erők visszafoglalták a Neretva völgyét. Eközben a horvátok kilenc hónapig ostromolták Mostart, május 9-én lerombolták a mostari öreghidat is. 1994 márciusában aláírták a Washingtoni egyezményt, melynek értelmében a bosnyákok és a horvátok megalapították a Föderációt. Innentől kezdve a bosnyákok és a horvátok közti harcok megszűntek.

Horvát-szerb konfliktusok 

Horvát-szerb konfliktus
Délszláv háború
Dátum	1992. április 1. – 1995. december 14.
Helyszín	Horvátország, Boszniai Krajina, Szávamellék, Hercegovina
Eredmény	Daytoni egyezmény
Harcoló felek  Boszniai Szerb Köztársaság  Jugoszlávia  Szerb Krajinai Köztársaság  Montenegró  Horvátország  Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság

  

A háború elején a szerbek a Krajinai Szerb Köztársaság támogatásával két hadjáratban is megverték a horvátokat a Száva menti régióban, ezzel 1992 októberére annak nagy része a Szerb Köztársaság fennhatósága alá került. Eközben Nyugat-Boszniában elfoglalták Livnót és Jajcét. 1993-ban és 1994-ben a konfliktus elsősorban Horvátországban zajlott. A Föderáció megalakulása után a horvátok a Tuđman vezette Horvátország támogatásával ellencsapást indítottak. A nyugat-boszniai offenzíva hatására kötötték meg a Daytoni békét.

Szerb-bosnyák konfliktusok

Bosnyák-szerb konfliktus
Délszláv háború
Dátum	1992. április 1. – 1995. december 14.
Helyszín	Boszniai Krajina, Hercegovina, Kelet-Bosznia, Szarajevó környéke
Eredmény	Daytoni egyezmény
Harcoló felek  Boszniai Szerb Köztársaság  Nyugat-Boszniai Köztársaság  Jugoszlávia  Szerb Krajinai Köztársaság  Montenegró  Bosznia-Hercegovina  NATO  Bosnyák és arab mudzsahedek

 

Béketeremtés 

Boszniában rendkívüli méreteket öltött a háború, de a nyugati világ akkor kezdett komolyabb figyelmet fordítani rá, amikor arab (jemeni) önkéntesek is feltűntek a harcokban, akik muszlim bosnyákok egyes csoportjaival alkották az ún. boszniai mudzsahedeket. Ezek között feltehetően terroristák is voltak, s ekkora már a Nyugat komoly figyelmet fordított a konfliktusra, nehogy a terrorizmus ezen a csatornán keresztül törjön Nyugatra.
A horvátok oldalán is szélsőséges, Ausztriából és Németországból verődött neonáci önkéntesek harcoltak.
1993. augusztus 1–11 között zajlott a Mir Sada erőszakmentes nemzetközi békemenet a háború megállítására. Bár végül nem járt sikerrel, a kezdeményezés egyedülálló esemény volt a történelemben, mint a mindmáig legnagyobb tömeget megmozgató erőszakmentes akció egy másik országban dúló háború megfékezésére.
A háborút 1995-ben a daytoni békeszerződéssel zárták le. Ebben Slobodan Milošević, Alija Izetbegović és Franjo Tuđman, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, a bosnyák nép és Horvátország vezetői megegyeztek Bosznia-Hercegovina jelenlegi felosztásáról és szabad választások kiírásáról.

Az áldozatok 

Az áldozatok száma

Összes áldozat 93 837	bosnyákok	63 687	67,9%
	szerbek	24 216	25,8%
	horvátok	5 057	5,4%
	mások	877	0,9%
Összes polgári áldozat 34 610	bosnyákok	30 514	88,2%
	horvátok	2 076	5,9%
	szerbek	1 973	5,7%
	mások	47	0,2%
Összes elesett katona 54 223	bosnyák	30 173	55,6%
	szerb	21 399	39,5%
	horvát	2 619	4,8%
	mások	32	0,1%
Meg nem állapított	4 000

A mai napig meghatározatlan az áldozatok száma, hiszen még számtalan tömegsír maradt feltáratlan. Az egyik boszniai statisztika a következő táblázatban van összefoglalva – eszerint közel 94 ezren haltak meg. Más számítások szerint 97 ezernél is több áldozat lehetett.

Horvátországi háború

A horvátországi háború Horvátország függetlenségéért vívott háborúja Jugoszlávia ellen 1991-95 között.

A Balkán nemzetiségi térképe évszázadok óta meglehetősen színes képet mutatott. 1945-ben Josip Broz Tito került Jugoszlávia elnöki székébe. A korábban partizánvezérként és „háborúügyi” miniszterként elhíresült Tito marsall hatalomra kerülésekor hat állam föderációjává kovácsolta össze a balkáni térséget. A Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Montenegró társulásából alkotott Jugoszlávia 1980-ig komolyabb probléma nélkül működött. 1980. május 4-én, 35 év elnöklés után, meghalt Josip Broz Tito. Tito halálát követően szinte azonnal repedések mutatkoztak az addig többé-kevésbé egységes délszláv egységen. Az egyre erősödő nacionalizmus az 1990-es években lángolt fel. Ez a folyamat Szlobodan Milosevics szerb, Franjo Tudjman horvát és Alija Izetbegovics bosnyák politikusoknak tulajdonítható. Heves politikai harc kezdődött, melyben Milosevics a szerb befolyást akarta erősíteni Jugoszláviában; Tudjman a horvát tagköztársaságot önállósítani és kiterjeszteni akarta, hogy egy horvát dominációjú országot hozzon létre; Izetbegovics célja a független Bosznia-Hercegovina, melyet a muszlimok uralnak. Céljaik elérésében még jobban fellobbantották a nemzetek közötti ellentéteket, hiszen mindegyik a saját népe több száz éves múltjára és régi dicsőségére hivatkozott. A korábbi kommunista és internacionalista ideológiát a durva nacionalizmus és sovinizmus váltotta fel.
A hatalmi harcok győztese a szerb kommunista-nacionalista politikus, Szlobodan Milosevics lett, ezért Szlovénia és Horvátország (később Bosznia-Hercegovina és Macedónia is) kiváltak Jugoszláviából.
Szlovénia volt a legfejlettebb tagállam és a Jugoszláviában maradás csak gazdaságilag gyengítette volna, ugyanis a közös pénzt leginkább a szegényebb területek (Macedónia és Koszovó) fejlesztésére fordították. 1991-ben háború kezdődött Szlovéniában, amely viszont nem tartott tovább tíz napnál, mivel az országban csekély volt a szerb lakosság, s az ott harcoló jugoszláv csapatokat visszairányították.
Bár Tudjman és Milosevics előzőleg megállapodtak Bosznia felosztásáról, Horvátország kiválásával mégis ütköztek érdekeik – jelentős szerb lakosság került a csonka-Jugoszlávián kívülre, ráadásul a horvátországi szerb lakosokat tömegesen elbocsátották munkahelyükről származásuk miatt – így ott is háború kezdődött.
A háború első összecsapása a Vukovárhoz közeli Borovo Naselje-i rajtaütés volt 1991 májusában.

A háború lezárása és következményei 

A délszláv háború embertelenségének egyik legszörnyűbb terméke – a tömegsír

A horvátországi háborút a Vihar hadművelet zárta le.
A lenti statisztikai adatokban előfordulhatnak eltérések és ellentmondások a háború alatti és utáni irathamisítások miatt. Továbbá még számos tömegsír maradt feltáratlan.

Szlovéniai 10 napos háború

Tíznapos háborúnak nevezik a Szlovénia és Jugoszlávia közti 1991. június-júliusi konfliktust, amely az előbbi állam megalakulása következtében tört ki. A Nyugat közelségének köszönhetően ez a háború nem tartott olyan hosszú ideig, mint Horvátországban vagy Bosznia-Hercegovinában.

Szlovénia függetlensége 

1991 nyarán Szlovénia bejelentette kiválását a Jugoszláv Föderációból, miután az 1990. december 23-i népszavazás a függetlenség mellett döntött. Június 25-én a ljubljanai szlovén parlament előtt az egykori Szlovén Kommunisták Szövetségének vezetője, a muravidéki születésű, köztársasági elnökké megválasztott Milan Kučan jelenlétében levonták a jugoszláv zászlót, helyére a nemzeti címert tartalmazó szlovén zászlót vonták fel. Alig néhány órán belül Horvátország irányából jugoszláv páncélosok gördültek át a határon.

A függetlenség megvédése tíz nap háború során

Szlovéniának alig volt képzett katonasága, ám csakhamar megalakult a polgárokból szervezett Szlovén Népierő, amely gyenge fegyverzetével de eredményesen felvette a harcot a nagyrészt szerb nemzetiségű katonákból álló Jugoszláv Néphadsereggel.
Kučan Ausztriába utazott, és a brioni konferencián tárgyalni kezdett a szomszédos országokkal és a nagyhatalmakkal, hogy álljanak ki a szlovén ügy mellett. Remek diplomáciájának és a nyugati hatalmak azon félelmének köszönhetően, hogy a háború átterjedhet Közép-Európára, az osztrákok és az olaszok csapatokat állítottak fel a határon, készülve egy esetleges beavatkozásra. Magyarország is megerősítette határátkelőit.
A belgrádi diplomácia katonáit inkább délen Horvátország ellen irányította és néhány hónapon belül az összes Szlovéniában állomásozó jugoszláv egységet kivonták. Szlovénia így kimaradt a délszláv polgárháborúból, amely Bosznia-Hercegovinában követelte a legtöbb áldozatot.
A Vöröskereszt jelentése szerint 49 emberáldozata volt a harcnak, melyekben főnként a JNH regrutái haltak meg.

Délszláv háború

A délszláv háború a Balkánon elterülő volt Jugoszlávia hat tagköztársaságának függetlenedési törekvései nyomán kirobbant, összességében tíz évig tartó háború. A tízéves intervallumot három – egymástól jól elkülöníthető – időszakra lehet bontani: az 1991-től az 1995-ös daytoni békeszerződés aláírásáig tartó periódus, illetve a Daytont követő koszovói albán–szerb konfliktust, az 1999-es NATO-hadműveleteket, illetve a belgrádi forradalmat magában foglaló, Slobodan Milošević 2006 márciusában bekövetkezett haláláig tartó időszak.

A délszláv háború (más néven balkáni háború) első ciklusa szintén három szakaszra osztható:

A délszláv háború háttere 

Az egykori Jugoszlávia etnikai térképe 1991-ben

Egy elpusztított ház. Az oldalán ez olvasható: Isten óv

A Balkán nemzetiségi térképe évszázadok óta meglehetősen színes képet mutatott. 1945-ben Josip Broz Tito került Jugoszlávia elnöki székébe. A korábban partizánvezérként és "háborúügyi" miniszterként elhiresült Tito marsall hatalomra kerülését követően hat állam föderációjává kovácsolta össze a balkáni térséget. A Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Montenegró társulásából alkotott Jugoszlávia 1980-ig komolyabb probléma nélkül működött. 1980. május 4-én, 35 év elnöklés után azonban meghalt Tito. Halálát követően szinte azonnal repedések mutatkoztak az addig többé-kevésbé egységes délszláv egységen. Az egyre erősödő nacionalizmus a 90-es években lángolt fel. Ez a folyamat elsősorban Slobodan Milošević szerb, Franjo Tuđman horvát és Alija Izetbegović bosnyák politikusoknak tulajdonítható. Heves politikai harc kezdődött, melyben Milošević a szerb befolyást akarta erősíteni Jugoszláviában; Tuđman a horvát tagköztársaságot önállósítani és kiterjeszteni akarta, hogy egy horvát dominanciájú országot hozzon létre; Izetbegović célja a független Bosznia-Hercegovina volt, melyet a muszlimok uralnak. Céljaik elérésében még jobban fellobbantották a nemzetek közötti ellentéteket, hiszen mindegyik a saját népe több száz éves múltjára és régi dicsőségére hivatkozott. A korábbi kommunista és internacionalista ideológiát nacionalizmus és sovinizmus váltotta fel.
A hatalmi harcok győztese Slobodan Milošević lett. Milošević a legnagyobb jugoszláv tagköztársaság, Szerbia élére kerülve, megkísérelte visszaszerezni befolyását a széthúzó jugoszláv államközösségben, de a tagállamok határozottan elutasították ez irányú törekvéseit.
A nemzeti problémákat gazdasági problémák is tetézték. A jugoszláv föderáció két legfejlettebb területének Szlovénia és Horvátország számított, ezzel szemben Bosznia, Montenegró, de különösen Szerbia és Koszovó rendkívül szegény régiói voltak az országnak. A szlovének és a horvátok különösen azt sérelmezték, hogy az általuk megtermelt jövedelem nagy része elúszik ezen elmaradt régiók fejlesztésére, de így sem érnek el vele eredményt, mert azok nem tudnak kilábalni gazdasági fejletlenségükből. A 80-as évektől fokozódó szociális és gazdasági problémák tovább sarkallták a szlovénok és horvátok önállósági törekvéseit.
A nacionalista politikai vezetők hatalomra jutásával Jugoszlávia tagállamai sorra kikiáltották függetlenségüket. Elsőként a legnyugatibb Szlovénia és Horvátország 1991 júniusában, majd őket követve Macedónia és Bosznia-Hercegovina is bejelentette elszakadását az egységtől. A délszláv háború jellegzetes motívumává vált a különböző etnikumok között feszülő évszázados – mindaddig mesterségesen elnyomott – keserves ellentét. A háborúskodás fő okának mégis az agresszív szerb terjeszkedő politikát, továbbá a szerb, horvát, bosnyák és albán nacionalizmust tekinthetjük. A délszláv válság a legvéresebb fegyveres konfliktus volt Európa területén a második világháború óta. Mindmáig csupán becsült adatok állnak rendelkezésre az áldozatok számáról – annyi azonban bizonyos, hogy a halálos áldozatok száma meghaladja a 300 000-et és egymilliónál is többen vannak azok, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket. A délszláv háború újra megismertette a világgal az etnikai tisztogatás fogalmát, mivel az 1991-től 2000-ig tartó időszak bővelkedett a civil lakosság ellen elkövetett erőszakos cselekményekben, háborús bűnökben.

A délszláv háború kronológiája 

A bosznia-hercegovinai parlament égő épülete 1992-ben

1945 márciusában Josip Broz Tito kerül Jugoszlávia elnöki székébe. A korábban partizánvezérként és „háborúügyi” miniszterként elhíresült Tito hatalomra kerülését követően egyesíteni kezdi a szocialista berendezkedésű, többé-kevésbé szerbek lakta államokat: Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Montenegrót, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Koszovót. 1980. május 4-én Tito 35 év elnöklés után meghal. Az addig egységesnek tűnő Jugoszláviában nem sokkal az elnök halála után repedések mutatkoznak, fellángol az addig lappangó nemzeti nacionalizmus. Ekkor kezdődött a nagy Jugoszlávia darabokra hullása. 1987 áprilisában feltűnik a jugoszláv politika színpadán Slobodan Milošević később megválasztott szerb elnök. 1989. május 8-án őt választják meg a szerb köztársasági elnökség elnökévé.
1990 júliusában Milošević megalapítja a Szerbiai Szocialista Pártot, amelynek haláláig ő volt az elnöke. A többpártrendszer első szerbiai elnökválasztásán 65%-os győzelmet arat, két évvel később újraválasztják, de már csak 53%-os szavazattöbbséggel. 1991 márciusában Franjo Tuđman horvát és Milošević szerb elnök titkos megállapodást kötnek Bosznia-Hercegovina közös felosztásáról. A megállapodás szerint a tagállam egyik felét a horvátok, a másikat a szerbek fogják uralni, az iszlám vallású bosnyákokat pedig beolvasztják. 1991 június 25-én Milošević nagyhatalmi törekvései nyomán Szlovénia és Horvátország ugyanazon a napon kikiáltja a nagy Jugoszláviától való elszakadását. Horvátország szerb kisebbsége ellenállt, minek hatására zavargások törtek ki. A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) beavatkozása kiszélesítette a konfliktust. A Horvátországban élő szerb kisebbség függetlenné nyilvánítja a Krajina-területet (Krajinai Szerb Köztársaság) a frissen megalakult Horvátországtól. Súlyos harcok bontakoznak ki az országban, miután a szerb felkelőket támogató Jugoszláv Néphadsereg is beavatkozik a konfliktusba. A helyzet kilátástalansága miatt a horvát kormány – élén Tuđmannal – beleegyezett, hogy három hónapra felfüggeszti függetlenségi nyilatkozatát. A harcok azonban nem csillapodtak, Horvátország egynegyede a szerb milíciák, csetnikek és a szövetségi hadsereg kezébe került. 1991. július 7-én Szlovéniában elhallgatnak a fegyverek, véget ér a szlovéniai tíznapos háború.
1991 novemberében mind Szerbia, mind Horvátország úgy nyilatkozott, hogy az ENSZ közbelépését kéri, és Jugoszlávia állandó ENSZ-képviselője megegyezett az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsával egy békefenntartó erő mielőbbi felállításában.
1991 decemberében az Biztonsági Tanács fegyverszállítási tilalmat rendelt el Jugoszlávia területére, majd ezt Szerbia és Montenegró területére korlátozta, ezzel azonban tulajdonképpen a szerbeket segítette, hiszen a jugoszláv fegyverarzenál szerb kézen volt, a horvátok és a bosnyákok pedig így nem juthattak fegyverhez.

Csellójátékos a Szarajevói Nemzeti Könyvtár romjain, 1992-ben. Mikhail Evstafiev fotója

1992 januárjában Macedónia is követi a szlovén és horvát példát – kikiáltja függetlenségét. A macedón térségben nem tör ki fegyveres konfliktus. Szlovéniát és Horvátországot önálló államként elismeri az ENSZ. Áprilisban Bosznia-Hercegovina, a sorban negyedikként kikiáltja függetlenségét. Bosznia-Hercegovina nemzetiségi térképe igen változatos képet mutatott; ez vezetett oda, hogy a muzulmán, horvát és szerb kisebbség között rövidesen háromoldalú polgárháború bontakozott ki. Szerbia és Montenegró vezetőjének választja Slobodan Miloševićet. A szerbek ostromgyűrűbe zárják Bosznia fővárosát, Szarajevót. 1993 márciusában harcok kezdődnek a boszniai muzulmánok és horvátok között. Augusztusban létrejön a Mir Sada nevű nemzetközi békemenet a háború megállítására. Bár végül nem járt sikerrel, a kezdeményezés egyedülálló esemény volt a történelemben, mint a mindmáig legnagyobb tömeget megmozgató erőszakmentes akció egy másik országban dúló háború megfékezésére. 1994 márciusában egy év háborúskodás után a boszniai muzulmán és horvát kisebbség békeszerződést ír alá az USA védnöksége alatt.
A nyugat akkor fordított sokkal komolyabb figyelmet a háborúra, amikor Boszniában felbukkantak a muszlim önkéntesek, akik közt valószínűleg terroristák is voltak.
1995 júniusában napvilágot látnak az első jelentések a srebrenicai mészárlásról. Novemberben Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szerbia békeszerződést köt, a boszniai háború véget ér. A következő hónapban a háborúzó felek Párizsban aláírták a daytoni békeszerződést, ezáltal véget ért a délszláv háború első szakasza.
1996-ban a Koszovói Felszabadítási Hadsereg támadni kezdi a koszovói szerb civil lakosságot. 1997. július 25-én az új Jugoszlávia elnökévé választják Slobodan Miloševićet. 1998 márciusában összecsapások törnek ki Koszovóban, miután Milošević a szerb lakosság védelmére csapatokat küld a térségbe.
1999. március 24–június 10. között a NATO légioffenzívába kezd Jugoszlávia ellen (Allied Force hadművelet). A három hónapnyi bombázásban többek közt megsérül a pancsovai olajfinomító, szinte teljesen megsemmisül a kragujevaci Zastava autógyár, a Dunába szakad több újvidéki híd, az autópályák többsége használhatatlanná válik és találatot kap a szerb parlament épülete is. Többek között kórházakat és civil célpontokat is értek súlyos találatok, valamint egy rakéta becsapódott a belgrádi kínai nagykövetség épületébe. Június 12-étől Koszovóba ENSZ békefenntartó csapatok vonulnak (KFOR, Joint Guardian hadművelet), majd fokozatosan átveszik a jugoszláv hadseregtől az irányítást. Június 20-án már az egész tartományt a KFOR felügyeli, de a terület továbbra is Jugoszlávia része marad. December 10-én meghal Franjo Tuđman horvát elnök. Nem sokkal halála után pártja, a Horvát Demokrata Szövetség (Hrvatska Demokratska Zajednica – HDZ) elveszíti a választásokat.
2000. október 5-én Belgrádban felkelés tör ki (lásd: Otpor), a népakaratnak engedelmeskedve Milošević beismeri választási vereségét a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) vezérével, Vojislav Koštunicával szemben. 2001 áprilisában belgrádi otthonában letartóztatják, nem sokkal később kiadják a hágai Nemzeközi Bíróságnak. 2002. február 12-én megkezdődik Milošević pere Hágában, ahova hatalommal való visszaélés, korrupció, népirtás és különböző háborús bűnök elkövetésében vádat emelnek ellene. A szerb politikus nem kért ügyvédi védelmet, magát képviselte az ellene folyó büntetőeljárásban, miközben folyamatosan illegitimnek tekintette az ügyében eljáró nemzetközi bíróságot.
2003. február 4-én Jugoszlávia megváltoztatja nevét és Szerbia és Montenegró néven új államközösséget hoz létre. Október 19-én meghal Alija Izetbegović, Bosznia-Hercegovina első elnöke.
2006. január 21-én Prištinában meghal Ibrahim Rugova Koszovó elnöke és politikai szervezete, az LDK (Lidhja Demokratike e Kosovës, azaz Koszovói Demokratikus Liga) vezetője. Utódjául Fatmir Sejdiut választották Koszovó elnökének. Március 11-én Slobodan Milošević ötévnyi hágai fogság után, bírósági tárgyalása közben, hatvanöt éves korában meghal. Szülővárosában, Pozsarevácon temetik el. Még ebben az évben a március 21-ei népszavazás során Montenegró lakossága az elszakadás mellett dönt, június 3-án pedig hivatalosan is kikiáltják Montenegró függetlenségét. Szerbia is kinyilvánítja saját függetlenségét és felveszi a Szerb Köztársaság nevet. (Nem összetévesztendő a Boszniai Szerb Köztársasággal.)
2008. február17-én Koszovó egyoldalúan kikiáltja függetlenségét, amit az USA, és az EU-tagállamok nagy része még ugyanabban az évben elismert, azonban Szerbia és az ENSZ, valamint a világ országainak nagy többsége jelenleg nem ismeri el független országként.
2008. július 21-én a szerb fővárosban elfogták Radovan Karadžićot (a boszniai szerbek korábbi vezetőjét), akit ki is szolgáltattak a hágai törvényszéknek. Karadžićot többek között a srebrenicai mészárlásban való érintettséggel gyanúsítják.
2011. május 26-án a vajdasági Lázárföldön letartóztatják a háborús bűnökkel vádolt Ratko Mladić volt tábornokot, a boszniai szerb csapatok egykori legmagasabb katonai vezetőjét. Több mint tíz évig, a Milošević-rezsim bukása óta bujkált Szerbiában. A vádak szerint ő az egyik felelőse a srebrenicai mészárlásnak.

Irak- Iráni háború

Az irak–iráni háború, elnevezése Iránban Kikényszerített háború (جنگ تحمیلی, Jang-e-tahmīlī) és Szent Védekezés (دفاع مقدس, Defā'-e-moghaddas), illetve Irakban Szaddám kádiszijjai csatája (قادسيّة صدّام, Qādisiyyat Ṣaddām), Irak és Irán között 1980 szeptembere és 1988 augusztusa között vívott háború volt.

A két ország között korábban is voltak határviták, ezek az 1970-es években fegyveres összecsapásokhoz is vezettek, de a helyzet Szaddám Huszein hatalomátvétele és az iráni forradalom után változott meg drámaian. A két ország között vallási és etnikai ellentétek is fennáltak: Iránban az iszlám síita ága került hatalomra és fennállt a veszélye, hogy a szunnita Irak elnyomott shíia kisebbsége felkelést indít. Az irániak a perzsák leszármazottai és az indoeurópai népek sorába tartoznak, akárcsak a kurdok. Nyelveik rokonságban állnak az Európában beszélt germán, szláv és újlatin nyelvekkel. Ezzel szemben az Irakot lakó arabok, amely az egész Közel-Keletnek többségi nemzete, a sémi-hámi népek közé tartoznak, s eme etnikai ellentétek is már évszázadok óta jellemezték az itteni sémi és nem sémi népeket. Az Iránban többséget alkotó síiták 1979-ben jutottak hatalomra Iránban, a forradalom vezetője, Khomeini ajatollah korábban Irak síita részén élt emigrációban. A térséget potenciálisan destabilizáló iszlamista Irán megtámadását az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió sem ellenezte, és a Perzsa-öböl arab monarchiái is támogatták az iraki diktátor ambícióit, mivel ettől várták a forradalmi hullám elterjedésének megakadályozását.
Irak 1980. szeptember 22-én hadüzenet nélkül, megelőző légicsapásokkal támadta meg Iránt, majd benyomult a forradalomtól meggyengített ország területére. Iránnak sikerült viszonylag gyorsan újjászerveznie hadseregét, és az Irak által elfoglalt területeket 1982 nyarára visszafoglalta. A háború következő hat éve lényegében állóháború volt, amely módszereit tekintve az első világháborúra hasonlított a legjobban.
A megmerevedett frontokon a katonák lövészárkokat ástak, szögesdrót-akadályokat és géppuskafészkeket telepítettek, melyeket gyakran rohammal igyekeztek elfoglalni. Irak széles körben alkalmazott – az iráni katonákon kívül saját kurd kisebbsége ellen is – vegyi fegyvereket, elsősorban mustárgázt. A kurdok fegyveresei az önállóság reményében az irániak mellé álltak, ami okot/ürügyet adott Szaddámnak az ellenük való népirtásra. Irak konzervatív, radikális része, amely főként síitákból állt és rokonszenvezett Khomeinivel szintén csatlakozott az ellenséghez (ők is egy külön iraki síitak állam létrehozását helyezték kilátásba iráni mintára). Iránból önkéntes mudzsáhedek álltak az iraki hadseregbe, s a környező arab államokból is tömegesen érkeztek önkéntesek az Irán elleni háborúra.
Épp a kurdok jelenléte miatt félő volt, hogy a háború más államokra is kiterjedhet ahol jelentékeny számú kurd kisebbség él. Különösen ki volt téve a veszélynek Törökország, ahol ma is számos függetlenedni akaró kurd csoport van.
Mindkét ország nagy mennyiségben vetett be, pontatlanságuk miatt elsősorban egymás városai ellen, ballisztikus rakétákat, emellett gyakran támadták egymás tartályhajóit.
A hosszú ideig tartó háború súlyos emberveszteséggel járt, az iráni polgári és katonai veszteségeket 500 000 és 1 000 000 között becsülik, míg Irak vesztesége elérte a 300 000 főt. A két ország gazdasága, elsősorban olajipara, mely közös határuk közelében koncentrálódott, súlyos károkat szenvedett, Iraké például 500 billiót.
A veszteségek ellenére nem következett be lényeges változás a két ország közös határaiban, Irak nem tudott jelentős iráni területeket elfoglalni és Irán is csak jelentős veszteségek árán tudta visszafoglalni a háború kezdetén elvesztett területeket - a konfliktus ebben is hasonlít az első világháborúra. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa számos alkalommal felszólította a két felet a harctevékenységek beszüntetésére, de erre csak 1988. augusztus 20-án, az ENSZ BT. 598. számú határozatának elfogadása után került sor. az utolsó hadifoglyokat csak 2003-ban cserélték ki.

Orosz- török háború

Az orosz–török háború 1877-78 között zajlott le a Balkánon. Orosz győzelemmel végződött. A háborút lezáró San Stefanó-i békeszerződést a törökországi San Stefanóban (mai neve Yeşilköy) írták alá, ez Bulgária és az Orosz Birodalom előrenyomulását hozta a Balkán-félszigeten. Az orosz–bolgár behatolást az európai nagyhatalmak az 1878-as berlini kongresszus határozataival korlátozták.

Az Orosz Birodalom külpolitikájának a 19. század második felében egyértelműen az egyik fő célkitűzése volt, hogy a gyengülő Oszmán Birodalom kárára dél és délnyugati irányban terjeszkedjen, növelve befolyását többek közt a Balkánon. A töröktől való függetlenség kivívása és a kárukra való terjeszkedés jelentős politikai erők célja volt Romániában, Görögországban, Szerbiában, Montenegróban, illetve a megszállt Bulgáriában, és az oroszok ezeket az erőket támogatták, építve az erősödő pánszláv eszmékre is.
Bosznia-Hercegovinában és Bulgáriában 1876-ban törökellenes felkelések robbantak ki, miközben Isztambulban is állandó volt a politikai és pénzügyi bizonytalanság. A török adószedők kétszer is megpróbálták az éhező bosnyákoktól behajtani az adókat (miközben más tisztviselők óriási összegeket sikkasztottak el), ez pedig a lázadást eredményezte. Május 29-én a lázongó szofták (Korán-tanulók) lemondásra kényszerítették Abdul-Aziz szultánt (akit néhány nap múlva meg is öltek) és V. Murádot segítették a trónra, akit azonban gyengeelméjűségre hivatkozva hamarosan szintén letettek. Utódja, II. Abdul-Hamid szultán katonai sikereket ért el a szerbek ellen és reformokat hirdetett, Oroszország azonban már elszánta magát a háborúra. 1876. június 26-án Bécsben találkozott Ferenc József és II. Sándor orosz cár. A tárgyalások fő témája a balkáni helyzet volt.
II. Sándor cár 1877. november 13-án általános mozgósítást rendelt el.

Lefolyása 

II. Sándor orosz cár 1877. januárjában Budapesten egyezményt írt alá, melyben a Monarchia semlegességének fejében megígérte, hogy az elkövetkezendő orosz–török háborúban nem terjeszti ki a hadműveleteit a Balkán nyugati felére, valamint, hogy a területi változások alapján a reichstadti szerződést ismerik el. 1877 áprilisában a cár hadat üzent az Oszmán Birodalomnak.
A 257 000 fős orosz dunai sereg Szisztovónál átkelt a Dunán. A nyár közepén Gurkó tábornok (1828–1901) csapatai megszállták a Sipka-szorost, de a beérkező török erősítések megakadályozták a további előrenyomulásban. Az orosz csapatok védelembe kényszerültek. A hadműveleteknek az ostromlott Plevna november 28-i eleste adott új lendületet. Az orosz erők átkeltek a Balkán-hegységen és Konstantinápoly felé törtek. A török hadsereg már nem volt képes a főváros elestét megakadályozni.
Sikert hoztak az orosz seregnek a kaukázusi front eseményei is. Az orosz hadsereg eddigre már majdnem 800 ezer katonát állomásoztatott a két fronton, míg a szövetséges bolgár, szerb, román és montenegrói csapatokkal együtt összesen egymillió katona harcolt már a törökök ellen. Isztambul orosz bevételét csak az angol flotta megjelenése gátolta meg, amelyet gyorsan a Boszporusz és Dardanellák közelébe rendeltek. Ennek tudatában január 7-én a török kormány békét kért, s a január 19-én megkötött fegyverszünet után megkezdődtek a béketárgyalások. A béke aláírására 1878. február 19-én az Isztambul melletti San Stefanóban (mai nevén Yeşilköy) került sor.

Oroszok átkelése a Dunán (Nyikolaj Dmitrijev-Orenburgszkij, 1883)

Következményei 

A háborút a San Stefanó-i béke zárta le. Szulejmán basát, a hadjáratok egyik fő vezérét az elvesztett háború után a török hatóságok száműzetésbe küldték.